"A Red Dot Design Award azaz a Piros pont díj eredete 1955-re nyúlik vissza, három fő területen adományozzák: termék design, kommunikációs design és design koncepció. Az innovatív pályamunkákkal 18 kategória valamelyikében lehet indulni, a résztvevők száma évről évre fokozatosan növekszik. Több mint hatvan országból érkeztek nevezések, Algériától az Amerikai Egyesült Államokig; 2011-ben első alkalommal Nepál és Fehéroroszország is a résztvevő államok között volt. Különösen az információs technológia, a telekommunikáció és az elektronika területe a legkedveltebb" - írja nekünk a wikitudás egyeteme.

Az utolsó mondattal vitatkoznék, mert ahogy elnéztem a díjazottakat, nem feltétlenül ezek a területek a legkedveltebbek. De az este szempontjából ez teljesen mindegy.
A lényeg az, hogy - ha jól tudom - Németországban és Szingapúrban van egy-egy Red Dot Design Museum, így Essenben és nálunk, Szingapúrban adják át minden évben a legjobb designereknek a Red Dot-díjakat egy nagyon fancy gála keretein belül. Jó, annyira nem fancy. 


Valamikor szeptember elején kaptam egy mailt az OCTOGON főszerkesztőjétől, amiben felhívta a figyelmemet az eseményre, és arra, hogy itt lesz egy magyar tervező is, aki átvesz két díjat. Otthon már hallottam erről a díjról, de Szingapúr valahogy olyan távolinak tűnt akkor... Most meg itt vagyok, szóval miért ne mehetnék el az eventre?
Teltek és múltak a hetek, felvettem a kapcsolatot Nagy Danival, aki a díjakat nyerte, megdumáltuk, hogy találkozunk a gála előtt. Intéztem két helyet a média vendéglistán Franciskának (a másodévesemnek) és magamnak, és mire észbekaptam, már hosszú fekete ruhát próbáltam egy szingapúri butikban. Otthon nem csomagoltam semmi olyan ruhát, amiben meg lehet jelenni egy ilyen rendezvényen, de ahogy elnéztem az újságírókat, jövőre én is Iggy Pop-os pólóban és farmerban megyek. Mindegy, a látszat megvolt.

Csütörtökön találkoztunk Daniékkal, beszélgettünk, kajáltunk, majd mi visszamentünk a koliba, hogy kialudjuk magunkat másnapra.

Péntek este, 18:45-kor kezdődött a welcome-koktélozás, 19:15-kor a díjátadó. Jó kollégistákhoz híven késtünk, így tíz perccel a díjátadó előtt estünk be a múzeumba. Később kiderült, csak arról maradtunk le, hogy több száz designert bepasszíroztak egy sötét terembe, ahol mozdulni sem lehetett, hogy ott koktélozzanak. Ez a szervezetlenség egész este jelen volt, de ettől nem éreztük magunkat rosszul. Franciskával isteni helyet kaptunk a kifutó és a színpad mellett, elégedett kelet-európaiként élveztük a bulit.

Körülöttünk rengeteg dizájner, elvétve egy-két médiamunkás. Két dolog érdekelte a jelenlévőket a díjátadón: ki mit tervezett, és hogy van felöltözve. Szívesen nyomtam volna percről percrét, de elfelejtettem elkérni a wifi-kódot, free hozzáférés meg nem volt. Oké, tudom, amatőr vagyok. Maga a díjátadó nem volt nagy truváj: taps, fények, hangos zene, amire lehet vonulni a kifutón, kezfogások, puszik, mosolygás abba a kamerába, ami mögül a legerőszakosabban integet a fotós. Az estét megszakító performanszok viszont érdekesek és látványosak voltak, egy helyi csapatot kértek fel a lenyűgözésünkre. Sikerült nekik.

Persze senki sem azért jött Szingaúrba, hogy végigbattyogjon egy kifutón, és kezet fogjon a fehér szmokingos professzorral, aki Németországból repült ide, hogy átadja a díjakat és rögtön utazik tovább Cannes-ba, hogy ott ünnepelje a születésnapját. Mindenki az afterpartit várta, hogy beszélgethessen fontos emberekkel, a többi designerrel, befektetőkkel, újságírókkal, a nyertesekkel. Ez inditotta be a bulit, enélkül elég lapos lett volna a rendezvény. Az első ember,  akit mindenféleképp el akartunk kapni egy fotóra és néhány szóra a Red Dot Luminary győztes Assaf Biederman volt, Amerikából. Amint leugrott a pódiumról, leszólítottuk , gratuláltunk, megjegyezve, hogy a nagyon erős kínai mezőny ellenére végül mégis csak egy amerikai nyerte a Luminaryt. Mosolyogva tette hozzá, hogy igazság szerint ő izraeli. Lőttünk vele közös szelfit (itt alul), az est folyamán még többször összefutottunk.

                  

A díjátadó közben kiderült, hogy még egy magyar tervező eljött, hogy átvegye a díjat. Gyanús volt, hogy amikor a szervező a helyünkre kísért bennünket, két  magas magyar fickóról beszélt, holott Dani a jegyesével jött. És tényleg, a ceremónia végén felcsendült még egy magyar név. Meglepően sikeresen ejtette ki az angol anyanyelvű konferanszié azt, hogy Policsányi. Őket is elkaptuk a díjátadó után, és a kötelező és fontos körök után dumáltunk egy kicsit. Kiderült, hogy az egyentáskás tervező páros (itt alább) rá van kattanva a hajókra, és fenntartható gyerekjátékot is terveztek már, most épp egy közös projekt van kinézőben a magyar National Geographic-kal, és hogy Szingapúrba vezet az út a Kisképző bútorszakáról. Jejejejee.

Ami az este végét illeti: nálunk a kollégiumban az a szabály, hogy hétvégén éjjel fél egyig vissza kell oda érni. Ennek megfelően 11:45-kor nekiálltunk elköszönni mindenkitől, de nem állhattuk meg, hogy ne csináljunk Daniról és prof. dr Peter Zac-ről egy közös fotót. Még pár szó, és máris éjfél lett, ami után Szingapúrban az MRT (a metró) már nem jár.

Egy szó mint kétszáz, az est végén nagyestélyiben, cipőt kézben fogva, mezitláb szaladtunk, hogy elérjük az utolsó járatot. A legszebb az, hogy elértük ugyan az utolsó metrót, de az nem a campus felé, hanem az ellenkező irányába ment.  Rohanás vissza a felszínre, hogy valakivel taxit hívassunk magunknak, majd valami AMANDÁNAK a taxiját lenyúlva, 12:11-kor hazastartoljunk a koliba. Hatalmas mákunk volt, hogy nem valami ázsiai névre volt a taxi rendelve, Amandának még ki is néztünk. Franciska totál pánikba volt esve, hogy nem érünk vissza, és a következő hétvégén be leszünk zárva, de szerencsére 12:33-kor beestünk az irodába a kártyáinkért. A houseparentünk nagyon elnéző és kedves volt,  és a kalandos este végén megúsztuk a büntetést.

(Itt most megkímélek mindenkit az este végén a talpunkról készült fotótól.)

VÉGE!