szngpr

Már csak kicsit több mint egy hét van a repülésig.

Izgulok, félek, aggódok az elvárások miatt, eltűnt a telefonom, tegnap beszéltem a fogadó családommal, voltam bankban, ma még kitöltöm a medical formot, megyek igazolványképeket csináltatni, nyomtatok, összegző listát írok és próbálom minimálisra csökkenteni az idegeskedéssel töltött órák számát.

Azt hiszem, most ezekből derül ki a legjobban, hogy hogyan érzem magam. Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy nem is tudom mit érdemes kiemelni belőle, tehát előreláthatóan csapongó poszt következik. Az például látszik, hogy most volt végre egy szusszanásnyi időm posztot írni(:
 Múlt pénteken befejeződött az intenzív angol, előtte egy héttel megkaptam a még hiányzó oltásokat és a nemzetközi oltási könyvet a lászló kórházban és a nagyon vicces doktornő készségesen felvilágosított a Délkelet-ázsiai utazgatások veszélyeiről. Kifele jövet pedig felnyalábolhattam egy rakat tájékoztatót mindenféle trópusi betegségről.

 Az anyakönyvi kivonatom másolatát meglepően rövid idő alatt (2 nap) tudtam beszerezni, és nagyon jófej volt az óbudai önkormányzatban az anyakönyvi ügyintéző. Kezdésre mentem, szóval összességében nem volt akkora tortúra( leszámítva a mellettem felváltva üvöltő 4 újszülöttet). Legalább ez is lekerülhetett a listáról. Voltam fogorvosnál, (mindenhonnan hallom, hogy Szingapúrban égetően drága minden orvosi kezelés, szóval) jobb volt itthon túlesni rajta. 
 Megvolt AZ A BIZONYOS shopping túra is, amit muszáj volt megejteni... Tudni kell rólam, hogy rendszerint nyáron is hosszú farmer nadrágban és zárt cipőben nyomulok, szóval nem nagyon voltak Szingapúrba való cuccaim. Nem baj, a fogyasztói kultúrára épülő piac gyorsan orvosolta a problémám. Lett rövidnadrág, nyári póló, papucs, neszeszer, esőkabát, túrazsák (az évközbeni utazásokhoz), törölköző meg mindenféle nap és vérszívó elleni termék. A bőröndöm még nincs összepakolva, de már egy hete itt fekszik a kanapén nyitva, hogy mindig beletegyünk ezt-azt a kinti léthez. Nagy vonalakban már minden megvan, pár apróság kell még.  Például magyar zászló. A népviseletem (mert, hogy azt is kért a suli) már szerencsére megvan, (nagymamám egyik nap felhívott, hogy :
"Szia Tillikém, szereztem cuccot!", én "Ööömm... oké, mégis milyen cuccot?", mire ő "Hát tudod, kalocsai cuccot."... Talán nem kell mondanom, hogy nem tudtam, hogy a fél család részt vesz a népviselet utáni hajtóvadászatban.
 Nagyon jó volt, múlt hét pénteken tudtam találkozni Franciskával, a seniorommal. Kiültünk a Károlyi kertbe és csak dumáltunk mindenféléről, az UWC-ről, Szingapúrról, a kinti életről, az itthoni egyesületről, praktikus dolgokról, meg hülyeségekről is(: Mindig jó jelenlegi vagy volt UWC-sekkel beszélni, meg eleve látni őket, hogy ők is túlélték, nem haltak bele az IB-ba, "minden oké, jó helyre mész". Most vasárnap is összejöttünk páran UWC-sek, dumálni, meccset nézni az Ankertben és tök jó terápia volt, mert mindig nagy követ gördít le az ember szívéről az a pár inside story, amit ilyenkor hall egy társaságban.

Mint azt az elején írtam, próbálom minimálisra csökkenteni az idegeskedéssel töltött órák számát, és maximalizálni a barátaimmal tölött időt. (nem könnyű)
Tegnap előtt az egyik legjobb barátommal, Alízzal lenyomtunk egy utolsó kalandot Szentendrén. Nagyon jó ilyenkor fél napot együtt tölteni egy régi baráttal, kicsit kiszakadni az ügyintézésből, csomagolásból, tervezgetésből. Igyekszem még az utolsó napokat a családommal meg a barátaimmal tölteni, tudva, hogy többé semmi sem lesz ugyanúgy mint régen, és ez jó.

.

.

.

Jaaaa, igen! A poszt írásának végéhez közeledve hallom, hogy kint a nappaliban csörög anya telefonja, felveszi majd izgatottan beszalad hozzám, kezembe nyomja a mobilját, én beleszólok, hogy HÁLLÓ?, és a vonal túlsó végén a vodafone egyik munkatársa van, aki közli velem, hogy megtalálták és náluk leadták a telefonomat, szóval mehetek érte. (!!!!!222!2kettő áááááááááá#triumph, rajta volt a 16 GB-s kártyámon minden képem, filmem, vagy 20, hosszú évek munkájával összegyűjtött album, csakhogy a telefonszámokról, az sms-ekről, és a telefon tokban őrzött Mennyekbe vágtató prolibusz jegyről már ne is beszéljek!44!!)

szóval bulika van! 

Tegnap volt a hivatalos ösztöndíjátadó és érekezlet a friss ösztöndíjasoknak és szüleiknek. Nagyon élveztem, és szerintem a szüleim is elégedettek a felnyalábolt adatmennyiséggel és a UWC-vel. Maximum a húgom unatkozoztt egy kicsit, de hát milyen lett volna otthon hagyni? Ott ült az asztalunkál a most kint lévő lány, Franciska anyukája és a már végzett Dalma apukája. Egy csomó hasznos infóval láttak el minket. Csak azt remélem, hogy nem tűntem túl ijedtnek. Mert igazából ez a más ebben az egészben, hogy baromi nagy felelősséget és terhet tesz az ember vállára amellett, hogy nyilván semi pénzért nem cserélnék senkivel. Ez az ami furává tette az elmúlt hónapomat is, ez a liftezés, hogy akár naponta is több száz emeletet tesz meg az ember oda és vissza.
 Délelőtt ránézek a világtérképre a töriteremben, az osztálytársaim egyből Szingapúrt keresik, együtt örülünk, tervezgetünk, aztán hazaérek és mondjuk eszembe jut mennyi mindent kell még elintézni, hogy kint szinte egyedül leszek, hogy egy idegen nyelven kell új barátokat szereznem, tanulnom és megmutatnom, hogy ki vagyok. Biztos senkinek sem idegen ez a liftezés, csak most minden kicsit nagyobb, és naponta is rájöhet az emberre a le-fel.
Naaa mindegy. Csinálni kell és kész!

Csak egy kicsit vág a témába , de most küldték nekem facebookon ezt a LIFTES videót. Nagyon jó!!4 

.

.

Oké... Szingapúr, és van olyan, hogy szingapúri?

 De mit lehet tudni Szingapúrról? Valami főváros? Kik lakják, mit esznek? Mi a hivatalos nyelv, milyen az éghajlata? A pályázatom megírása előtt nagyjából csak annyit tudtam a városról, hogy valahol a Maláj-félsziget csücskében van.

DE CSAK ENNYIT.(Na jó, egyszer belenéztem Anthony Bourdain Fenntartások nélkül című sorozatának szingapúri epizódjába, és megtudtam mennyire szeretnek shoppingolni a belvárosiak.)

Szóval adta magát a feladat, hogy gyorsan utána járjak miben is áll szingapúrinak lenni, mi az amit érdemes tudni erről a helyről.
 Tehát Szingapúr egy hihetetlenül gazdag városállam, egy kicsit nagyobb területen mint Budapest, fele annyi ember él mint a magyar lakosság. Hivatalos nyelvek(!) az angol, a maláj, a tamil és a mandarin. Nehéz olyan népről beszélni, hogy szingapúri...  mivel ilyen nem nagyon van. Javarészt malájok, kínaiak, indiaiank és arabok lakják a várost más (kevesebb lakost számláló) nemzetiségiekkel együtt.

Oké, de milyen a város?

 Szingapúr a Kelet Indiai Társaság által felvirágoztatott kikötőváros és sokáig angol gyarmat volt. Szóval innen ered a gazdagsága. Jólmenő kikötőváros, van munka, van áru, van minden. SIKER, PÉNZ, CSILLOGÁS.
 Az idők során tudatosan építették, fejlesztették a várost, ennek köszönhetően elég sok a zöld terület, kert, park a belvárosban is. (Szerintem tök jól néznek ki az acélbeton és üveg épületek közt a trópusi zöldek.) Egyik legismertebb jelképe a Marina Bay Sands Hotel három felhőkarcolója és az azokat összekötő terasz(, biztos láttatok már képet egy ilyen " a semmiben véget érő, metropolisz fölé emelkedő" medencében, orans pózban lazuló emberekről. Na az a Marina Bay Sands roof pool-ja.)

 Tehát gazdagság és sokszínűség, felhőkarcolók, pörgő gazdaság, hindu templomok, tarkabarka boltocskák, mecsetek, chinatown és még sok minden más. A "majdnemparadicsom"... csak ne lenne olyan melegD: Szingapúrban az éves átlag hőmérséklet olyan 28-30°C, a csapadékmennyiség pedig 2400 mm körül van. Tehát el is határoztuk magunkat Ajnával, hogy az indulás előtti egy hétre bekempingeljük magunkat a Budapesti Állat- és Növénykert pálmaházába. Csak, hogy szokjuk.

Jójó, és az emberek mentalitása? Milyen a közbiztonság?

Az egyik első dolog amit (az ázsiai etikettet jól ismerő) tanárom mondott, hogy:
"Tök jó, Tilla! Csak majd figyelj rá, hogy ne rágózz az utcán!(:"
 Egyrészt illetlen, másrészt nem szabad. Gondoltam oké..., otthon pedig utána-olvastam, mi az amire még érdemes figyelnie az odalátogató nyugati embernek. A szigorúnak tűnő szabályokat az ott élők betartják. Az utcákon kórházi tisztaság van, minimális a bűnözés, köztereken tilos dohányozni, a metrón enni/inni nem szabad, a drogcsempészetért halálbüntetés jár, és legális a prostitúció. 

Izgalmas város!!!4

Mi, mettől, meddig, miért, hogyan?

  Amit mindenképp érdemes tudni a blogról (mielőtt belevetné magát valaki), hogy nem egy szokásos "kinti élésről" fog szólni. Már csak azért sem, mert nem egy szokásos helyzetnek hála jutok ki Szingapúrba.

 (Még mielőtt elszabadulna a billentyűzet.) Egy 17 éves, pesti lány vagyok, lassan 3 éve kisképzős. A minimális szabadidőmben rajzolok, filmet nézek, zenét hallgatok, színházban ülök, olvasok, biciklizek, nyomorgatom a kiskutyám és a húgom. c:
 Idén télen először pályáztam meg a UWC iskolák ösztöndíjait. 3-4 hónap fokozatos szűrés után az utolsó fordulóban találtam magam, másik 15 lehetséges ösztöndíj várományossal és egy rakat válogatóval. Nem akarok hosszan ömlengeni a válogató hétvégéről, de muszáj leírnom, hogy életem egyik legtartalmasabb és (ennek megfelelően) legfárasztóbb hétvégéje volt. Fantasztikusan éreztem magam, és csak ritkán jutott eszembe, hogy igazából mi most egymással is (jó, mondjuk így) versenyzünk az ösztöndíjakért. Tényleg, az első nap estéjén azon csodálkoztunk, hogy olyan, mintha a legjobb osztálytársak lennénk, de minden estere már évek óta ismernénk egymást, és minimum 5 napja együtt táboroznánk. Szóval hihetetlen hétvége volt. A vasárnapi utolsó beszélgetés során tisztázódott, hogy 6 ösztöndíj van, a UWCSEA 2 lányt szeretne, Freiburg pedig 18 év alatti diákot, Örményországba szintén 2 hely van, Norvégiába pedig 1. Ezek után már csak egy álmatlan éjszaka várt tizenhatunkra.
 Hétfőn este megérkezett a döntés. Benne vagyok a hatban, Ajna meg én menni Szingapúr.

 Olyan szívesen írnék kitörő örömről, boldogságról, és arról, hogy egy szempillantásra megváltozott az életem. Mert valahogy így képzletem el. Az az igazság, hogy az értesítés megjötte utáni fél óra inkább izgalommal és idegességgel teli volt. Elmondom miért.
 Tudtuk, hogy valamikor estefelé érkezik meg az értesítő, szóval ennek megfelelően már 7-8 óra tájban mind egybeolvadtunk az e-mail fiókunkkal és rátapadtunk a közös chat-re. Én az ágyamon feküdtem kezemben a telefonommal és követtem a történéseket. Egy óra semmi után, mikor elkezdte kifejteni hatását a hétfői fáradtság és a 2 másodpercenként ciripelő, lassan értelmetlennek tűnő chat, én elaludtam az ágyamon fekve. Felébredtem, ránéztem a telefonomra: 22:13, és egy olvasatlan e-mail. "CSAK NEM?! ÉS ÉN ÁTALUDTAM?". Még félálomban, gyorsan megnyitottam a mailt, átugrottam a bevezetőt és sietve belekaptam a második bekezdésbe:

"Örömmel értesítünk, hogy azon hat fő közé tartozol,..."

"Nem hiszem el, végem van, kész, ezt anyáékkal együtt kell felolvasnunk!" Kiugrottam az ágyból, rohantam a nappaliba ahol épp a húgom ugrált a kanapén. Süti megkérdezte, hogy sikerült-e? Én bólogattam... A következő pillanatban a húgom már ugrott a karjaimba, a telefonom pedig repült ki a kezemből. Mire lehámoztam magamról Sütit és felvettem a mobilom a földről, azon kaptam magam, hogy nem találom a mailt. "EZ KOMOLY?! ILYEN NEM LÉTEZIK."

Pedig de, létezik.

Nem volt sehol, se a kukában, sem az olvasatlanok közt, sehol. Eltűnt az értesítő. Hirtelen kivert a víz, nem tudtam mit higyjek:"Lehet, hogy nem is volt levél, hogy csak álmodtam, vagy képzelődtem mikor felébredtem?"
 Egyik kétségből a másikba estem és ezen az sem segített, hogy a konyhából besiető szüleim elkezdtek faggatni, hogy mi történt. Szörnyű percek voltak, ilyesmivel nem jó játszani. Ha igen, akkor megváltozik az egész életem, ha nem , akkor marad minden a régiben. Azonnal felmentem a közös chat-re és nekiálltam utánaolvasni az eseményeknek, hogy ki hiányzik a 6-ból. Mindnen jel arra utalt, hogy én vagyok, és miután megkértem Ajnát, hogy küldje el az ő levelét, a feltevés beigazolódott. (Persze azért, írtam az egyesületnek, hogy mi történt, és nagyon jó volna, ha még egyszer elküldenék a mailt.)

 Azt hiszem már érthető, hogy ha visszagondolok "az estére", akkor nem a legkellemesebb érzések jutnak eszembe. Jó, nyilván... utána fantaszikus volt, de nem sok minden tudott megváltozni bennem. Fel sem fogtam. A valóságra váltás csak ezután kezdődött... azzal, hogy elmondjam a hírt a barátoknak, tanároknak, rokonoknak. "Titokban" pályáztam, a legjobb barátaim sem tudták. Csak annak mondtam el akinek muszáj volt, és szerettem volna, ha ők sem beszélnek róla másoknak. Szóval el kellett mondanom a környezetemnek és elég nehéz valami olyasmit közölni másokkal amit az ember még maga sem fogott fel.

Na mindegy, ez a történet kezdete. Úgy gondoltam ez hozzá tartozik az elkövetkező két évhez amit Szingapúrban fogok tölteni. Szóval nincs más hátra, mint előre.